Szinte mindannyian cipelünk olyan terheket a múltunkból (sikertelen próbálkozások emléke, félelmek, bűntudat,…) amelyek felesleges, sőt, kártékony súlyként húzzák vissza minden jóra, hasznos változtatásra irányuló törekvésünket.
A régi sebek nyaldosása, a szinte már előre mentegetőzés mind-mind újabb sikertelenség magvait hinti el, ezért leginkább egy dolgunk van : LEZÁRNI a múltat, elengedni, ami VOLT!
Mese a kőrisbogárról, aki repülni szeretett volna
„Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy bátor kőrisbogár, aki nagyon szeretett volna repülni, de sehogyan sem sikerült neki. Sokat sírdogált, búslakodott emiatt, mígnem egyszer megszánta őt az ezermester keresztespók, s dióhéjból, erős pókfonálból meg virágszirmokból olyan csodás ballont ügyeskedett a számára, melyet a nap sugarainak melege emel a magasba.
Igen ám, de a bölcs pók azt is elmondta: a varázsszerkezet csak azt képes felröpíteni, akinek a szíve boldog és tiszta, különben hiába melegíti a napocska, a lelkét lehúzó teher nem engedi felemelkedni…
Aj, igen-igen elszomorodott erre a fényes hátú kőrisbogár, hisz bárhogyan szeretett volna repülni, az ő szívét bizony mindig emésztette valamilyen gond, a lelkét nyomta ezerféle teher…
Eljött a próba napja, de hiába volt minden, a ballon csak nem akart vele felemelkedni. A kőrisbogár behúzott csápokkal kászálódott ki a dióhéjból.
Arra járt a hétpettyes katica, s megesett a szíve az elkeseredett kőrisbogáron. Elvezette hát a csilingelő harangvirághoz, melynek volt egy bűvös tulajdonsága: ha valaki a lelkének terhét belesuttogta a kelyhébe, s egy könnycseppet ejtett a szirmára, a virág boldog csilingeléssel hálálta meg , és az illetőnek azon nyomban elillant minden baja, gondja.
El is suttogta a kőrisbogár mindazt, ami a szívét nyomta, s minden egyes csilingeléssel könnyebbnek, vidámabbnak érezte magát. A végén szinte táncra perdült, ahogy ismét beszállt a ballon kosarába.
A napocska lenézett rá, elmosolyodott, s erős sugaraival melengette, emelte, fel a magas ég felé. A kőrisbogár pedig végre olyan szabadnak és boldognak érezte magát, hogy a szíve majd’ kiugrott a helyéből örömében.
Nem is gyűjtögette többé szívében a keserűséget, hiszen már ismerte a varázst: az elengedés szándéka, a kimondott szó és a megbánás egyetlen könnycseppje is képes levenni a terhet a lelkéről…”
Szinte mindannyian cipelünk olyan terheket a múltunkból (sikertelen próbálkozások emléke, félelmek, bűntudat,…) amelyek felesleges, sőt, kártékony súlyként húzzák vissza minden jóra, hasznos változtatásra irányuló törekvésünket. Persze, tudjuk jól, megvan az oka, hogy miért és hogyan kerültek a zsákba azok a nehéz kövek, de az Isten szerelmére, a végeredmény szempontjából ez kit érdekel?
Ha a változás és továbblépés a célunk, akkor nem teljesen mindegy, hogy mi az oka az eddigi kudarcoknak, hogy mi volt akkor és ott, amikor (…)?
A régi sebek nyaldosása, a szinte már előre mentegetőzés mind-mind újabb sikertelenség magvait hinti el, ezért leginkább egy dolgunk van : LEZÁRNI a múltat, elengedni, ami VOLT!
Dobáld ki, ami nem kell, lépkedj könnyedén!
Friss élményem az egyik ügyfelemmel (nevezzük itt Emesének), hogy a coaching folyamat során hamar kiderült: hiába próbál továbblépni, rendezni az életét, új kapcsolatát, amíg a tönkrement házasságának árnya folyamatosan kísérti. Két és fél éve vált el, de a fájdalmon, hiányon azóta sem tudott túllépni, a férje azóta is mintha láthatatlan szálakon irányítaná…
Ilyen esetekben érdemes megfontolni, hogy mielőtt teljes erőbedobással új célok felé indulnánk, hasznos lehet egy szakember segítségével elvarrni a múlt szálait, különben a csontváz a legváratlanabb helyzetekben képes kiborulni a szekrényből. Emesével is megbeszéltük, hogy mielőtt elkezdenénk a közös munkát a coachingban, részt vesz egy rövid terápián, ahol pszichológus segít neki, hogy túlléphessen a fájdalmakon, és minden erejével ismét képes legyen a céljaira koncentrálni.
- Érezted már valaha azt, hogy a változás útján nem olyan könnyű elindulni, s még nehezebb lehet rajta végigmenni: mintha egy súlyos kövekkel megterhelt hátizsák nehezítené a lépteidet?
- Hiányzik a lendület az elrugaszkodáshoz, az erő és kitartás a továbblépéshez, s ilyenkor bizony ott motoz a kísértés, hogy talán hagyni is kéne a fenébe az egészet, „úgyse megy ez nekem”?
Mi az, ami visszahúz, és mit tehetünk ilyenkor? Hiszen nyerni indultunk, nem pedig már a startnál feladni az álmainkat!
Kulcsszó: az elengedés
Ahhoz tehát, hogy a jelen feladataira és a jövő céljaira fókuszálhassunk, megnyugtatóan le kell zárni a múltat, azaz: letenni a múlt hátizsákját, hogy a „súlyos kövektől” megszabadulva könnyű léptekkel és felszabadultan mehessünk tovább azon az úton, ami igazán a miénk.
Mi az, amire egészen biztosan nem lesz szükségünk?
Hát, ha jól belegondolunk, a bosszúság, félelem, stressz és bűntudat mind olyan felesleges nehezék, amit mindannyian szívesen kihajítanánk a hátizsákból, igaz?
Ha elhatározom, hogy kirakok ezt-azt, mert úgy talán kényelmesebb, fontos leckéket kapok. Mindenekelőtt azt, hogy MEGTEHETEM, így, csupa nagybetűvel, hiszen csak rajtam múlik; ahogy felvettem, úgy le is tehetem a terheket!
Ez a tudatos felismerés az alap, a „nulladik lépés”. (Érdemes ezen a gondolaton elidőzni egy keveset, mert sokan még idáig sem jutnak el, csak panaszkodnak, és cipelnek tovább…)
- El akarom engedni a bosszúságot:
Felismerem, hogy a helyzeten ez sosem javít, csak ront…
Tudatosítom, hogy a világon senkinek és semminek nincs hatalma, hogy bosszantson engem, csak ha ÉN ezt megengedem… Ugyanígy bármikor véget is vethetek ennek – miért ne épp MOST? - El akarom bocsátani a félelmet:
A félelem egy fontos jelzés: oda kell figyelnem, valami nem stimmel (pl. kívülről vagy belülről veszély fenyeget, nem vagyok a helyemen, nem vagyok ÖNMAGAM, változtatni kellene…) Ha ez már tudatosult, nem szabad tovább táplálni, mert könnyen paralizál, bénít.
Megköszönöm a jelzést (sosem fojtom el!) és emlékeztetem magam: nincs semmi, amitől félnem kellene, mert én magam határozom meg, merre megyek, és mi történik velem. - El akarom bocsátani a stresszt:
Tudatosítom, hogy „stressz” önmagában nem is létezik: külső dolgok hatására bennem keletkezik, mint válaszreakció. Leggyakrabban akkor keletkezik, ha irreális elvárásokat táplálok magammal vagy másokkal szemben.
Ha észreveszem, tudatosítom a félreértést (pl. az akarat és a lehetőség/képesség közt), sokszor már ettől, teljesen „magától” megszűnik a stressz. Sokat tehetek magamért odafigyeléssel és különféle hatékony gyakorlatokkal (ilyen pl. az előző bejegyzésnem leírt vizualizációs-légzőgyakorlat) - El akarom bocsátani a bűntudatot:
Ez az egyik legalattomosabb teher: sokszor mintha még jól is esne önmagunk ostorozása, földbe döngölése…brrr! Felismerem, hogy az élet iskoláján senki sem megy át anélkül, hogy hibázna (uram bocsá’, még a bukás is benne van a pakliban!)
Ha ezt már képes vagyok elfogadni „általában”, hamar rájöhetek, hogy a legbutább dolog emiatt bűntudatot kelteni magamban, vagy bárki másnak hagyni, hogy ezt tegye velem… (sőt, a legkártékonyabb dolgok egyike) A legokosabb hát, ha minden hibánkat kielemezzük, de nem azért, hogy tovább üssük a saját fejünket, hanem, hogy tanuljunk belőle, és esélyt kapjunk arra, hogy változtassunk a dolgon, és a jövőben jobban csináljuk.
Sok minden elbocsátani valót találhat még ki-ki a saját hátizsákjában, a legjobb talán, ha készítünk egy leltárt ezekről, és mindhez találunk egy egyénileg hatásos módszert, ami nálunk működhet (másnál lehet, hogy nem, de ez megint kit érdekel? :-))
Ilyenek lehetnek pl.
- csalódások
- felesleges/túlzó elvárások
- egoizmus, hiúság, irigység…
- elbocsáthatunlk bizonyos, fejlődésünket gátló szokásokat
- az önsajnálatot
- a meddő megbánást („bárcsak” … „lett volna”…)
Ti írtátok! 🙂
Megkérdeztem a Facebook-on, hogy milyen módszereitek, saját, jól bevált gyakorlataitok vannak az elengedésre. Köszönet, aki már ott, akkor válaszolt!
(…de ha neked most, a cikk olvasása közben támadt gondolatod, hozzáfűznivalód, lent a lap alján megírhatod te is a „Hozzászólások”-ban! 🙂
ANITA írta:
„A lufi nagyon bevált módszer! Nem saját ötlet, de megcsináltam, lufi fújás- elengedés: vicces, de segít… Nekem az ilyen kézzel fogható dolgok jönnek be!”
(Anita arra gondol, amikor a gondot, bajt — akár egy rövid relaxban, meditációban— „belefújjuk” egy képzeletbeli lufiba, és felengedjük… akár még integethetünk is utána! Vagy ha gondolod, egy igazi lufit is felfújhatsz ezen az elven, vicces nézni, ahogy elengeded, és száguldozik körbe-körbe :-))
ÁGI írta:
„Felírom egy papírra, majd összetépem teátrális mozdulatokkal és kidobom!”
(Ez is jó módszer a megszabadulásra, itt is fontos a szándék, és hogy igazán átérezd a cselekedeted –az összetépés– jelentőségét!)
Sok sikert kívánok neked is a felesleges terhek kidobásához és a nagyszerű rajthoz!
