Hiszed vagy sem, az asszertivitás (önérvényesítés, saját magadért való kiállás) legkeményebb terepe nem a munkahely, hanem… a saját családod! Láttál már meglett férfit szinte a küszöb alatt bekúszni a szülői házba, mert még mindig tart a saját apjától? Vagy feleséget, aki hetekig dugdossa az új cipőt a szekrényben? No, erről beszélek! 🙂
Amikor az asszertivitás (önérvényesítés) szóba kerül, legtöbben azonnal a munkahelyükre gondolnak. Hogyan szereljük le a kellemetlenkedő kollégát, hogy mondjunk nemet a főnöknek elegánsan a váratlan túlórával kapcsolatban…
Pedig a családon belüli önérvényesítés legalább ekkora gondot okozhat.
Ha hallottál már basáskodó férjről-feleségről; anyósról, akinek mindenhez van egy „kedves” megjegyzése; szülőről, akinek még mindig lehetetlen megfelelni; folyton kölcsönkérő unokatestvérről, mindig-a-legrosszabbkor beállító nagyikáról (a sor tetszőlegesen folytatható), esetleg nálatok is előfordul hasonló a családban, akkor olvass nyugodt szívvel tovább: ez neked szól!
Ki asszertív?
Az asszertivitás nem más, mint önmagunk és érdekeink (jogaink, véleményünk, érzéseink, igényeink…) őszinte és helyénvaló képviselete, a másoké tiszteletben tartása mellett.
„Élni és élni hagyni” – ha asszertív vagy, elvárod a megfelelő bánásmódot, de másnak is megadod ugyanezt.
Nézzük meg a többi alaptípust is!
- A passzív ember a saját akaratát, érdekeit folyton másokénak veti alá, úgy véli, ő a felelős a jól-létükért, sőt, még viselkedésükért is. („Leordított… Biztos felbosszantottam…”) Gyakran átlépnek rajta, s úgy érezheti, nincs ráhatása a saját életére. Ő az, aki (látszólag) zokszó nélkül marad benn túlórázni; nem szól a pincérnek, ha omlós hús helyett cipőtalpat kap, s összeszorított foggal tűri a szomszéd kutya éjszakai vonyítását, legföljebb a fészbukon lamentál rajta hosszasan. Látszólag egy igazi szent, valójában azonban szunnyadó vulkán: bármikor kirobban, s ilyenkor jaj annak, aki az útjába kerül!
- Az agresszív számára az élet versenypálya, vesszen, aki gyenge! Minden helyzetben ő a domináns, legyen bár másokat fenyegető, elutasító vagy irányító. „Ha nincs út, akkor csinálunk” – vallja Hannibállal, s ezt az utat gyakran szegélyezik leigázottak és hullák (átvitt értelemben, persze). Ám a „behódoltak” sajnos gyakran fellázadnak, no nem látványosan, csak épp valahogy mindig keresztbe tesznek, amikor csak módjuk nyílik rá.
- Az említett „keresztbe tevős” passzív-agresszív (vagy más néven manipulatív), aki nyíltan sosem konfrontálódik, szemben lelkesen bólogat, aztán mikor elfordulsz, megy a saját feje után. Képes a háttérből mozgatni a szálakat, sosem kérne direktben, ám ügyes pókként tereli a saját céljai felé a többieket. Fegyvertárába tartozik a zsarolás, sajnáltatás, hibáztatás, figyelemelterelés, szarkazmus, „feledékenység”… soroljam? (Róla szól a legtöbb anyós-vicc.:-))
*A fenti típusok az életben ritkán jelennek meg „tisztán”: bizonyos helyzetekben, személyekkel hajlamosak vagyunk így, mással szemben meg amúgy viselkedni, mégis van egy alapvető működés, ami a leginkább jellemző ránk.
Hogyan állj ki magadért a saját családodban?
A családban, mely a társadalmi együttélés legkisebb egysége, ugyanúgy megtalálhatók a fenti szerepek: a mártír feleség, a zsarnok, vagy éppen „papucs” férj, a lepisszegett nagymama, a távolról kárörvendő anyós, s még sok más, sokféle variációban. Ám megfelelő bánásmódot megadni és megkövetelni otthon – no, ez sokszor nem könnyű.
Hogy miért? Mert gyakran évtizedek óta megkövült szerepek, sémák feszegetésébe, lebontásába fogunk, s ez bizony időt és türelmet igényel!
Ilyen helyzetben találhatja magát pl. az anya, amikor a gyerekek már felnőttek, „jogaik” vannak (a kimaradáshoz, bulizáshoz stb.), ám ő benne ragadt a kisgyerekes anyuka szerepében, ugyanúgy pakol utánuk, kiszolgálja őket, s ez nagyon is megfelel a „fészekben ragadt fiókáknak”. Ha ezen netán változtatni akar, borítékolható az érdekeltek ellenállása. Ilyenkor marad a békesség kedvéért tűrés, némi morgással, vagy..?
Határaink meghúzása: "Minden fejben dől el!"
Az önérvényesítés is ilyen: a te döntésed, hogy hajlandó vagy-e meghúzni, és tiszteletben tartatni a saját határaidat.
A határok: olyan szabályok és korlátok, amit az egyén von maga köré, ezzel jelezve a külvilág felé, hogy mi a vele szemben megengedhető magatartás.
(Egyik ügyfelem pl. a sajátját rugalmas falú buborékként képzelte és alkotta meg, konkrét kritériumokkal.)
Mind fizikailag, mind pedig érzelmileg meg kell húzni azt a vonalat magunk és a többiek közé, aminek az átlépése kellemetlen, sértő vagy fenyegető lehet ránk nézve. Barátságosan, de egyértelműen közölni kell az elvárásainkat és igényeinket.
Csak néhány példa erre családon belül:
- nem nyitjuk egymásra a fürdőszoba ajtaját,
- nem beszélünk bele egymás telefonbeszélgetéseibe (sőt, távolról sem mutogatunk a másiknak T betűt a kezünkkel, jelezvén az idő múlását, 🙂
- nem hajítjuk a lakáskulcsot az érzékeny felületű bútorra,…
(a lehetőségek száma igen nagy, érdemes listát készíteni!)
Eddig, és ne tovább!
„Hol vannak konkrétan az ÉN határaim?” – kérdezheted. Egy kis segítség ehhez:
Emlékezz vissza olyan esetekre, amikor bármelyik családtagoddal szemben
- kényelmetlenül…
- kellemetlenül…
- megbántva…
- mérgesnek…
- megalázva…
- tehetetlennek…
- elárulva…
- megzsarolva, stb…
…érezted magad egy szituációban! Megvan?
Gratulálok, megtaláltad a határaidat!
Sőt, a nehéz érzések azt jelzik, hogy akkor és ott szinte biztosan meg is sértették őket.
MIT tehetsz ilyenkor?
Bizonyára ismered a mondást: „Néma gyereknek…”
Azaz: ha azt akarod, hogy méltányoljanak, tanítsd meg a környezetedet (igen, a családodat is) arra, hogy hogyan szeretnéd, hogyan bánjanak veled!
Egyszerűen hangzik, ugye? Pedig meglepődnél, hány olyan pár van, akik egyszerűen azért nem tudják, hogyan bánjanak jól a másikkal, mert még a maguk számára se fogalmazták meg a SAJÁT igényeiket, s nem is kérdeztek rá a másikéira. Honnan tudná akkor a másik, mire vágynak?
Jó, de HOGYAN?
A kérdés jogos. Vannak ugyanis helyzetek, amikor tényleg nehéz „széllel szemben” :-), vagyis úgy lebontani az évtizedes beidegződések, szokások falát, hogy maga a lényeg (a szeretetteljes kapcsolat) ne sérüljön. Mert ugye nem a kapcsolat szétverése, hanem a harmónia, kölcsönös megértés erősítése a célunk – ezt sose tévesszük szem elől!
Ha túl sokáig állt fenn egy helyzet, érezhetjük azt, hogy hiába próbálunk „önérvényesíteni„, minden szavunk falra hányt borsó, a társunk mintha nem is hallaná, mit akarunk közölni.
Új utakat kell találnunk, hogy „átmenjen” végre az üzenet.
8 TIPP ehhez:
- Ügyelj az időzítésre. Egy stresszes munkanap után, vagy lefekvéshez készülődve nem biztos, hogy a legalkalmasabb felhozni az amúgy sem egyszerű témákat. Mérlegeld, mi lenne a legalkalmasabb időpont erre, de ne halogass a végtelenségig! 🙂
- Sose kezdj direkt kritizálással, vádaskodással, mert ez azonnali ellenállást szül. Helyette végy egy nagy levegőt, helyezkedj bele a másik nézőpontjába, s onnan is nézd meg a dolgokat. Ismerd el a pozitívumait, feltételezd a legjobb szándékot (elvben legalább :-)), majd nyugodtan, de határozottan térj rá a kifogásolt viselkedésre, végül zárj valami pozitívummal. (Ez az ún. „szendvics-módszer”.)
- Ne mentegetőzz! Nem kell bűnösnek érezned magad, csak mert kifejezésre juttatod az igényeidet/vágyaidat/akaratodat. Kérj udvariasan, és várd meg, mit lép erre a másik.
- A másik fél személyének kritizálása helyett maradj a konkrét viselkedésnél, használj ún. „én-közléseket”, valamint kerüld el a „mindig” és „soha” kifejezéseket! Légy egészen konkrét az adott helyzetben.
(Pl.: „Mert TE mindig…” helyett: „Amikor ezt meg ezt teszed, ÉN ettől így érzem magam,… és ehelyett inkább ezt meg ezt szeretném”) - A testbeszéded, hangtónusod kulcsfontosságú. Ha a másik fél fenyegetve érzi magát, akkor vagy támad, vagy menekül; ha meg túl „nyuszi” vagy, egyszerűen lepattansz róla. Állj nyugodtan, egyenesen, hangod legyen magabiztos, de barátságos. Nézz egyenesen a szemébe, de ne „stírold”. A mosoly (nem vicsor, nem gúnyos!) lefegyverző, és szimpátiát ébreszt – élj vele minél többször!
(A csípőre tett kézzel sipítozó ember ritkán ér célba, ahogy a behúzott vállal, félénken csipogó sem… ) Őrizd meg a nyugalmad – minden körülmények között. Ne hagyd magad „felhúzni”. - Tanulj meg NEM-et mondani lazán, elegánsan, lelkifurdalás nélkül.
- Készülj fel előre! Ha kell, próbáld is el a mondókádat akár a tükör előtt, ne bízd a véletlenre! Lehet, hogy furán hangzik, de segít.”Ha szót akarok érteni valakivel, az előzőleg rendelkezésemre álló idő egyharmadában önmagammal foglalkozom, s azzal, hogy mit fogok mondani neki – kétharmadában pedig róla gondolkozom, s arról, hogy mit mond majd ő.” (Abraham Lincoln)
- Légy kitartó! Évtizedes állapotokat ritkán lehet egymenetben megváltoztatni.
Önérvényesítés a "tágabb" családban
Gyakran megesik, hogy nem a saját szüleiddel, pároddal, hanem az ő családjával adódik konfliktusod. Az anyósokkal, sógorokkal, egyéb rokonokkal szemben mindig tartsd észben, hogy a saját külön családodban a ti saját játékszabályaitok vannak érvényben!
Ilyenkor a pároddal kell először egyetértésre jutnod (a TI családotok határait meghúzva) és szoros szövetséget alkotnotok, hogy ne neked kelljen olyan csatákat vívni, ahol – kívülállóként – eleve óriási hátránnyal indulnál. Ez az ő terepe, nem biztos, hogy be tudod vállalni pl. a békefenntartó szerepét.
Ha mégis „kenyértörésre” kerülne sor, figyelj a következőkre:
- Ha lehet, kerüld el a nyílt konfrontációt. azaz:
Ne menj bele olyasmibe, amiből inkább kimaradnál.
Pl. mondhatsz hasonlókat:
- Ezt most inkább passzolnám… 🙂
- Erről nincs igazán véleményem
- Bárcsak segíthetnék/részt vehetnék,… ebben, de sajnos nem tudok. (Pont.)
- Megtennéd, hogy átfogalmazod, amit az előbb mondtál?
- Hagyjatok ki ebből, légyszives.
Apellálj a múltbeli pozitív pontokra (ha vannak), valamint a jóérzésükre, tapasztalataikra,… (emlékezz a szendvics-módszerre! :-))
Ha nem tudsz kitérni, akkor élj az összes eddig tárgyalt asszertív kommunikációs eszközzel!
Mielőtt Jeanne D’Arc-ként kivont karddal indulnál csatába, mindenfajta családon belüli önérvényesítési „akció” előtt érdemes feltenni magadnak a következő kérdéseket:
Mennyire fontos nekem a szóban forgó ügy? Mik a valós vagy vélt kockázatai? Mit ér meg nekem hosszú távon?
Egy konkrét végeredményt szeretnék elérni, vagy csak a feszültségemet akarom levezetni?
Mekkora az esélye „nyertes-nyertes”-re kihozni a helyzetet? Előfordulhat-e, hogy ezt követően még rosszabbra fordulnak a dolgok? (Okos harcos nem égeti fel a saját hátországát! :-))
Ha most NEM lépek ebben a dologban, mi lesz velem később? (Teszek-e vajon majd szemrehányást magamnak? Hogy nézek a tükörbe? )
Akármilyen magatartási forma mellett döntesz végül, a legfontosabb dolgot máris megtetted magadért: saját kezedbe vetted a döntést, az életed irányítását! Ez az asszertivitás lényege: TE döntöd el, milyen helyzetben mit akarsz, és ennek hogy szerzel (vagy épp nem szerzel) akkor és ott érvényt. Ezt akartad, igaz? 🙂
Gyakorolj szorgalmasan családon belül és kívül, s hamarosan azt tapasztalod majd, hogy magabiztosabban, kevesebb stresszel és gazdagabb, kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokkal éled az életed.
Tapasztalataidat, véleményedet a témában várjuk az oldal alján! 🙂
