A nap 24 órájából az ébren töltött időszakban mindannyiunk fejében nonstop zsivaj, hangzavar van: a gondolatainkkal párhuzamosan agyunk állandó belső párbeszédet folytat. Elég, ha csak megkísérled, hogy egy percre tökéletes csendet teremts odabent, borítékolt a kudarc — szinte azonnal lefülelheted a „beépített” belső hangodat, amint folyamatosan ilyeneket mond:
- „Uramatyám, hogy néz ki!” („érdekes” fazont láttál az utcán)
- „Na, kisanyám, látod, tudsz te ha akarsz!” (valami bejött, amire büszke vagy)
- „Hú, a mosógép! El nem felejtsem berakni a ruhákat!”
- „Bakker, ezt alaposan elbaltáztam… ‘asszem leshetem, hogy ezek még egyszer hívjanak!”
…vagy amikor esetleg relaxálnál kicsit, és az elme lecsendesítésére koncentrálsz :
– „Lazíts… lélegezz… (holnap háromra le kell adni az értékelést, anyához beugorni a csekkekért, Zolikát edzésre vinni…) lazíts… lélegezz… (palacsintát ígértem Pityunak estére… te jó ég, mikor fogok én még tornázni…”) 🙂
A belső hangod legtöbbször a külvilág eseményeit értékeli, kommentálja, vagy éppen gondolatban előre gyakorolja a kérdést, amit kimondani készülsz.
— Eddig követhető?
…lássuk akkor tovább!
Ha egy kicsit jobban megfigyeljük, észrevehetjük, hogy a belső hangunk a felettes énünk kihangosításaként állandóan „leszúr” bennünket, ha nem felelünk meg a neveltetésünkkel ill. a környezetünk elvárásaival belénk vert normáknak,
ill. vállon veregeti „Énikét”, ha jó kislányok/kisfiúk voltunk, és teljesítettük a követeléseit.
Sajnos legtöbb embernél a dicséreteket (az idő múlásával és az önértékelés csökkenésével) számban messze felülmúlják a folytonos belső bírálatok, s ha odafülelünk, még talán azt is kihallhatjuk belőle, hogy kinek a hangja, aki folyton kritizál és büntet „odabentről”.
(Szüleink? Volt tanárunk? Valami régi vagy új tekintélyszemély?)
Gyerekként anno szerettünk volna megfelelni a külső elvárásoknak, azért, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket; az idő múlásával azonban tudattalanul azonosultunk ezekkel a hangokkal, beépítettük őket — így már nem is kell, hogy „kintről” büntessenek minket, elintézzük szépen magunknak…
Mit tegyünk, ha már meguntuk a saját "belső ellenzékünket"?
Kutatások kimutatták, hogy a mindennapi közérzetünkre jelentős hatással van az a mód, ahogyan önmagunkhoz szólunk.
- FIGYELD MEG:
— Milyen a belső hangod tónusa? Fecsegő? Ideges? Parancsoló? Barátságos? Izgatott, szomorú, netán semleges?
Ahogyan magunkhoz beszélünk, éppen annyira értékeljük saját magunkat; kifelé is ezt sugározzuk, s aztán ezt kapjuk vissza másoktól is – a kígyó itt a saját farkába harap! Ha tehát nem tetszik, amit a külvilágtól kapunk, ideje megszakítani a láncot!
Na de mit tehetünk konkrétan ennek érdekében?
Az első és legfontosabb lépés:
- tudatosítani a drivereinket, azaz a felettes énünk „menetparancsait”!
(Ezek lehet, hogy elsőre teljesen ártatlan kis hiedelmeknek látszanak, de vigyázat: ha elburjánzanak, teljesen kivehetik az irányítást a MI kezünkből!)
- Azután, ha nyakon csíptük, alaposan forgassuk ki, kérdőjelezzük meg őket:
„Tényleg? Ki mondta ezt? Talán apám? A tanárom? A főnököm? Mikor hallottam először? Biztosan így van ez?”
"Vigyázz, hogyan beszélsz a gyerekeiddel: egy napon mindez a belső hangjukká válik!" (Peggy O'Mara)
Akkor most lássunk konkrét példákat is ezekre a beépített "menetparancsokra", ill. a megkérdőjelezésükre!
- „Akkor vagy jó/elfogadható, ha azt teszed, ami helyes!”
— Honnan tudjuk, mi a „jó”? Kinek jó? Objektíve, vagy szubjektíve? Ki mondja meg? - „Akkor vagy jó, ha mások szeretnek, és közel állsz hozzájuk.”
— Miért függ az értékünk attól, hogy másvalaki szeret-e ezért minket, és honnan tudhatjuk, hogy tényleg ezért szeretnek-e? És ha nem szeretnek, az a mi dolgunk, vagy az övék? Kell-e önmagunk feladásával küzdeni mások elfogadásáért? - „Akkor vagy jó, ha valami értékeset csinálsz.”
— Milyen alapon gondoljuk, hogy egy adott tevékenység értékessé tesz bennünket? Miért kell tennünk valamit ahhoz, hogy értékesnek érezzük magunkat? Mennyit kell elérnünk, mi az „elég” ehhez az érzéshez? - „Akkor vagy jó, ha hű vagy önmagadhoz.”
— Mit jelent ez valójában, akkor most melyik részünkhöz is kellene hűnek lennünk? Ha görcsösen próbálunk „egyéniséggé” válni, esetleg a saját érzéseink és reakcióink csapdájába eshetünk? - „Akkor vagy jó, ha tökéletesen elsajátítottál valamit.”
— Mi a „tökéletes”? Lehetséges-e ez egyáltalán? Mikor vagyunk „készen”? Vajon mi köze van ennek életünk valós szükségleteihez? - „Akkor vagy jó, ha minden eshetőségre felkészülsz, és azt teszed, amit várnak tőled.”
— Hogyan készülhetnénk fel minden eshetőségre? Biztos, hogy ettől az állandó szaladgálástól és aggodalmaskodástól nagyobb biztonságban érezzük magunkat? Hol nagyunk MI? - „Akkor vagy jó, ha megszerzed, amire szükséged van.”
— A „dolgok” hajszolása mennyire a mi valódi szükségletünk? Vajon meg tudjuk különböztetni azt, amit „akarunk” attól, amire igazán szükségünk van? Mennyi az „elég”? - „Akkor vagy jó, ha erős vagy, és uralod a helyzetet.”
— Mikor tudod, hogy erős és védett vagy? Mennyi „uralomra” van szükséged? Mihez? - „Akkor vagy jó, ha a körülötted lévők jól érzik magukat.”
— Miért függ a mi jól-létünk attól, hogy előtte mások is jól érzik-e magukat és boldogok-e? Biztos, hogy ez csak a mi felelősségünk?
Belső beszédünk, önkorlátozó hiedelmeink: miben segíthet a coach?
Amit rendszeresen mondogatunk magunknak, az hiedelmek formájában az én-szerkezetünk részévé válik. A pozitív hiedelmek erősítenek, önbizalommal töltenek el, míg a „belső kritikusunk” által szajkózott „Én úgyis…”, „Én úgysem…” típusú korlátozó hiedelmek képesek erősen keresztbe tenni, és lebénítani a céljaink irányába tett konkrét lépéseket.
És az a „legszebb” az egészben, hogy még csak nem is vagyunk tudatában ennek…
A coachingfolyamat során tudatosítjuk és hatástalanítjuk az ügyfél mélyen megbúvó korlátozó hiedelmeit és félelmeit, és különböző coaching technikák segítségével „felülírjuk” a nemkívánatos programokat (plusz a mindennapokban gyakoroljuk, folyamatosan ellenőrizzük), hogy ne állhassanak a változás útjában.
Az akadálymentesítés a coaching alapvető mozzanata, enélkül ugyanis az összes többi elem kisiklana, eleve kudarcra ítélve az erőfeszítéseket!
Tehát lássuk, te hogy állsz ezzel, hogyan szólsz magadhoz?
Adok neked egy kis házi feladatot a „hosszú, forró” nyárra: 🙂
Rendszeresen állj be a megfigyelő szerepébe, és tudatosítsd magadban a belső beszéded milyenségét. (Ne értékeld, ne ítélkezz, csak tudatosíts és figyeld!)“Azzal, ha ítélkezés nélkül „csak” megfigyelsz, elcsendesíted magadban a belső dialógust, így újra ajtót nyitsz a saját kreativitásodnak.” (Deepak Chopra)
Mondj magadnak valamit ezzel kapcsolatban, és figyelj:
Honnan jön a hang? (Elölről, hátulról, oldalról?) Milyen a tónusa, érzelmi színezete? A saját hangod, vagy esetleg más személyé? (Kié?)
Változtasd meg a hang tónusát, (pl. képzeld el, hogy kritizálod magad, és az érdes, bántó hangszínt cseréld fel szexisre, barátságosra vagy éppen viccesre: játssz, kísérletezz ezzel!) Mit tapasztalsz? Ugye, nehéz idegesnek vagy irritáltnak maradnod? 🙂
Gyakorolj minél többször!!!
Apropó, nyár!
Az úrjatöltés, erőgyűjtés, készület ideje is: mindannyiunknak komoly szüksége van a pihenésre, regenerálódásra, netán régen halogatott, fontos dolgok bepótlására, (akár a lakásunk, környezetünk, vagy épp az egészségünk „gatyába rázására”, kinek mit dobott az élet)…
Ezért egy kis időre én is leteszem a lantot, és itt a blog oldalán augusztusban várlak majd vissza!
De nem áll meg az élet a MyWay háza táján: a Facebook oldalon addig is változatlanul találkozunk, illetve a honlapra is teszek fel új tartalmakat!
Pihenésben és fejlődésben egyaránt gazdag, szép nyarat kívánok, találkozzunk ugyanitt augusztusban!
