Gondolkodtál-e már azon, hogy igazából mennyire éljük tudatosan az életünket, KIRE bízzuk az „önéletrajzunk” megírását? Csupán véletlen életesemények halmaza vajon, ami a velünk történteket befolyásolja, vagy vezet valahová, valamerre, és tanítani akar nekünk valamit?
A napokban a munkámban, coachinghelyzetek során két olyan életúttal, történettel is találkoztam, ami kapcsán felmerült bennem, hogy igazából mennyire éljük tudatosan az életünket, azaz KIRE bízzuk a saját „önéletrajzunk” megírását? Csupán véletlen életesemények halmaza vajon, ami a velünk történteket befolyásolja, vagy vezet valahová, valamerre, és tanítani akar nekünk valamit?
Ha erősen megvizsgálod az életedet, talán felfedezed, hogy az összefüggéstelennek vélt eseményekből visszanézve kirajzolódik egy út.
A TE utad.
(Figyelem, kulcsmondat következik!) Ami az életedben MOST VAN, az nem véletlenül van:
attól lett, amilyen lépéseket eddig tettél, ahogyan eddig éltél, cselekedtél!
–Te mit gondolsz erről? Hol látod a saját életedben azokat a pontokat, amelyek a tudatos, vagy éppen tudattalan döntéseid következményei voltak?
Hoztam neked egy történetet, ami kicsit egy kicsit talán jobban megvilágítja, miért olyan fontos a VAN, az „itt és most”.
Aztán felteszek néhány kérdést, ami segíthet mindezt átültetni a te saját, személyes élettörténetedre…
Velem tartasz?
Mese az öregemberről és a fehér lóról (de igazából egészen másról :-))
Egy faluban élt egy nagyon szegény öregember, de még a királyok is irigyek voltak rá, mert volt egy csodálatosan szép fehér lova. Szerették volna megvenni, fantasztikus összegeket kínáltak neki, de ő soha nem adta el.
Egy reggelen kiment az istállóba a lovához, de sehol sem találta. Híre ment a faluban, összegyűltek az emberek, és azt mondták az öregnek:
„Ó, te buta vénember! Hát mi tudtuk, hogy egy nap ellopják azt a lovat, nem való az neked. Látod, jobb lett volna, ha eladod. Micsoda balszerencse!”
Az öregember azt felelte:
„Ne ragadtassátok el magatokat annyira, hogy ezt mondjátok. A tény az, ami VAN: a ló eltűnt az istállóból. Ez van. Minden más: ítélet. Nem tudom, ez szerencsétlenség-e, vagy áldás, mert nem tudom, mi következik.”
Az emberek kinevették az öreget. Mindig is bolondnak tartották egy kicsit. De a ló tizenöt nap múlva visszajött. Nem lopták el, hanem kitört a vadonba. És ez még nem minden: ráadásul tizenkét vadlovat is magával hozott. Újból összegyűltek az emberek, és azt mondták:
„Öregember, igazad volt, tényleg áldás lett belőle! Ki gondolta volna?”
Ám az öreg azt felelte: „Megint túl messzire mentek. Minden, ami van, az VAN: a ló visszajött. Ha csupán egyetlen mondatot olvastok, hogyan tudnátok megítélni az egész könyvet?”
Az öregembernek egyetlen fia volt, ez elkezdte betörni a vadlovakat. Már egy hét múlva leesett az egyikről, és eltörte a lábát. Az emberek újból összegyűltek, és ítélkeztek: „Igazad volt, csak szerencsétlenséget hozott. Az egyetlen fiad most leesett a lábáról, pedig ő volt az egyedüli támaszod öregségedre. Most szegényebb vagy, mint azelőtt bármikor!”
Az öreg így felelt nekik: „Megszállottként ítélkeztek. Minden, ami van, az VAN: a fiam eltörte a lábát. Senki sem tudhatja, hogy ez szerencsétlenség-e, vagy áldás.
Az életből soha nem láthattok többet egy pillanatnál.”
Úgy történt, hogy az ország háborúba keveredett a szomszédos országgal. A vidéken minden fiatal férfit fogtak, és besoroztak katonának. Csak az öregember fia maradt otthon: őt nem tudták elvinni, mivelhogy el volt törve a lába. Siránkozás töltötte be az egész vidéket, mert ezt a háborút nem lehetett megnyerni, és mindenki tudta, hogy a legtöbb fiatal férfi haza sem fog térni. Az emberek elmentek az öreghez (ekkorra már igen bölcsnek gondolták), és azt mondták neki:
„Igazad volt megint, hisz a te számodra áldás lett belőle.”
Az öregember megint csak azt felelte:
„Csak nem hagytok fel az ítélkezéssel! Minden, ami van, az VAN.
Behívták a fiaitokat a hadseregbe, az én fiamat pedig nem hívták be. Csak az Egész tudja, hogy ez áldás-e, vagy szerencsétlenség. Csak egy a bizonyos: soha ne ítélkezz!
Mert csak azt láthatod, ami éppen VAN, s nem tudhatod, hogy áldás, vagy éppen átok készülődik belőle.”
(A fenti történet kapcsán nekem pl. számos olyan pont ugrott be a saját életemből (pl. lakásvásárláskor, iskola,- ill. tanítónéni választáskor, munkahelyzetben), amikor azt hittem, valami nagyon félrement, valami rossz történik, és csak utóbb bizonyosodott be, hogy milyen jó is, hogy nem az eredeti „forgatókönyv” szerint történt minden!
— Te is fel tudsz idézni esetleg ilyen helyzeteket?)
...Akkor most elő a papír-ceruzával, és jöjjenek a KÉRDÉSEK, melyek az önfelismerésedet segíthetik:
Készen állok-e vajon arra, hogy MOST vállaljam a felelősséget az életemért?
Hol ítélek, értékelek, hasonlítok össze még? Miért?
Milyen „üzeneteket” kaptam, kapok az életem során? Mi volt ezeknek az oka? Készen állok-e a meghallgatásukra, vagy még inkább becsukom a fülem?
Merre kellene elindulnom, és főképpen: hogyan jutok oda?
Most, azt hiszem, egyelőre nem is írok több kérdést, elég tömény volt ez a négy is… (De TE, ha jól látom, akarsz és mersz is válaszolni rájuk, hisz csak magadnak, magadért teszed, nem igaz?)
Talán nem is olyan egyszerű kibogozni ezeket a kérdéseket, ugye? Pedig ha a párunkkal, a barátunkkal kapcsolatban tennénk fel, mennyi ötletünk lenne! 🙂
…Sokszor éppen a saját életünk az, ahol olyan nehéz meglátni a fától az erdőt.
Miben segíthet a coaching?
Egy pártatlan, támogató külső szemlélő, tapasztalt „utaskísérő” segíthet meglátni, hogy hol akadtunk el, „újraindítani a motort”, megolajozni a berozsdásodott csapágyakat… újraprogramozni a GPS-t, hogy megújulva, egy egész más minőségben mehess tovább a utadon!
Ha érdekel, hogy a coaching módszerével hogyan segíthetek neked világosabban látni, „sínre tenni” az életed zűrösebb pontjait, amikkel esetleg már régen küszködsz egyedül, nézz körül a honlapomon, és fordulj hozzám személyesen is bizalommal!
A címben feltett kérdésre visszautalva: a saját utad legyen a te döntésed — hisz TE írod az életed történetét; rajtad múlik, hogy mi kerekedik ki belőle a végére!
Hajrá, jó helyen jársz! 🙂
